2016. 09. 11.

A menekülés centenáriuma - 1916 - 2016.



A menekülés centenáriuma - 1916 - 2016.
1.      Előzmények
Kevés híján félszázados háború nélküli időszaka volt a Monarchiának(1866–1914), de  Bosznia-Hercegovina okkupálásával (1878. július 29.) Európa egyik lőporos hordóját szerezte meg, amely három és fél évtizedes délkelet-európai nyugalom után a nagyhatalmi erőviszonyok diktálta összecsapást robbantott ki. Sajnos a Monarchia oldalán alig akadt józan ember, aki fölmérte volna a központi hatalom és az antant közötti gazdasági, katonai különbségeket, amelyek a háború sorsát eldöntötték. Pedig nem kívánt különleges katonai képzettséget annak megítélése, hogy a háború megindulásakor Németország 3.900.000, a Monarchia pedig 2.500.000 katonával, míg ezzel szemben az antant 9.252.000 főnyi haderővel rendelkezett.
Vilmos császárnak tulajdonított mondás „Mire lehullanak a levelek hazatérnek a katonák” villámsiker-illúzió, az hogy az ellenséget lerohanják és 1914 őszére győztesen térnek haza csapataink, fél év alatt szertefoszlott. Már 1914 őszétől jelentkeztek a járványok és az élősdiek. Ezek a háború végéig pusztítottak, gyakran nagyobb számban, mint az ellenséges fegyverek. A fej- és ruhatetű mellett megszokottá lett a hastífusz, a kiütéses tífusz, a vérhas, a kolera, a malária és a „lövészárokláz”, vagyis a gázödéma.[1]
Magyarországról átlagosan az összlakosság 17%-át hívták be katonának, voltak falvak és városok, ahol a katonaállományba került emberek a lakosság 26%-át tették ki![2] A cári Oroszország a lakosságnak 10,5%-át hívta háborúba. Olaszország 16%-ot, Németország 19,7%-ot. Mögötte áll a Monarchia 17%-kal, de a történelmi Magyarország területéről (Horvátország és Szlavónia nélkül) 1916-tól a 18–55 év közöttiek 18,5% volt a hadbavonultak száma, összesen 3.381.785 fő.[3]
Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök még akkor kivesézte beszédeiben a háború embert megnyomorító voltát, amikor azt mindenfelé éltették: „A háborút a világtörténelemben, a nemzetek életében »ultima ráció«-nak, s az erőszak kategóriájának hívják; azonban látnivaló, hogy ez ultima rációban a rációból semmi sincs, s hogy ez a kategória nem az értelem, hanem az ököl kategóriája. Természetes, hogy mikor a nyers erőszak a nemzetek elevenjébe vágja bele kányakarmait, sokféle reakciót vált ki a lelkekből: lesznek, kik megzavarodnak Istenbe s az erkölcsi rendbe vetett hitükben; lesznek szkeptikusok, kik a háborúban a bête-humaine kultúrleplek nélkül való bemutatkozását látják; lesznek szomorú lelkek, kik sokat vesztettek s kik lázadnak e kultúrbarbárság ellen; lesznek, kik nem sokat beszélnek, de mialatt fehér lesz a hajuk, fekete gondolatoktól elsötétül a lelkük”.[4]
A századforduló utáni nagy érdekfeszültségek többször felidézték a fegyveres konfliktusok közvetlen veszélyét, de a mind törékenyebb békét sikerült megőrizni. A ferencjózsefi Magyarországon élő magyarok és nem magyarok gondolatvilágában – a békeidő miatt is – a mindent átfogó tömegháború még ismeretlen fogalom volt, a katonáskodást és a háború valóságát alapjában véve nem kapcsolták össze. Senki sem gondolt arra, hogy az 1914. július 28-án kezdődött háború a harctereken küzdők közül életben maradottak és hadifogságba kerültek számára az 1918 őszi fegyverletétel után még nemegyszer három–négy esztendőre terjedő, nyomorúságos távollétet ad a sors. Mire a szibériai foglyok hazatértek, a falevelek éppen kilencszer, tízszer lehullottak…[5]
2.      A Nagy Háború befejezésére tett kísérlet
A háború kitörése után, 1914. szeptember 3-án választották meg XV. Benedek[6] pápát, aki 1914. nov. 11-én kelt „Ad beatissimi apostolorum” című első enciklikájában a háború fő okait a szeretet hiányában, a tekintély megvetésében, az osztályharcban és a birtoklási vágyban jelölte meg. 1920-ig még négy enciklikát adott ki, és részrehajlás nélkül fáradozott a békéért és a háború következményeinek enyhítéséért. A Monarchia hallgatott rá, és 1916 nyarán „status quo ante basis” vagyis „hagyjuk abba a háborút és legyen minden úgy, ahogy a háború előtt volt” békét ajánlott fel Angliának. Anglia 1916 nyarán ezt komolyan megfontolta. Ekkor a németországi cionisták a brit háborús kormánytanácshoz mentek, s azt mondták: „Önök meg tudják még nyerni ezt a háborút... Nem kell elfogadni a német békeajánlatot. Meg tudják nyerni a háborút, ha az Egyesült Államok az önök szövetségeseként beszáll a háborúba ... ha önök megígérik nekünk Palesztinát a háború megnyerése után. A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak, cserébe azért, hogy ők beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba”.[7]
XV. Benedek pápa 1917-es békefelhívására sem az olaszok, sem az oroszok, de a franciák sem válaszoltak. IV. Károly volt az egyetlen a vezető európai politikusok közül, aki támogatta XV. Benedek pápa megbékélést szolgáló erőfeszítéseit. A rendkívül súlyos helyzet ellenére belpolitikai téren széleskörű és példaértékű szociális törvénykezésbe kezdett. Az egyház társadalmi igazságosságról szóló tanítása alapján gyakorolta uralkodói hatalmát. Úgy tekintett uralkodói hivatására, mint Krisztus követésének áldozatos útjára: minden cselekedetében a rábízott népek iránti szeretet vezérelte, csak az ő javukat kereste, életét érettük áldozta fel. Ismerve a háború szörnyűségeit vallotta, hogy egy király legszentebb kötelessége a béke helyreállítása.[8]
3. A háború folytatódott  
A háború folytatásának okát Benjamin Freedman tárta a világ elé. A háború folytatódott, mert „az Egyesült Államok belépett a háborúba és szétmorzsolta Németországot… Amikor a háborúnak vége lett, és a németek elmentek a párizsi békekonferenciára 1919-ben, ott 117 zsidó volt, akik a zsidókat képviselték, vezetőjük Bernard Baruch volt. Én is ott voltam. A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: »Mi van a nekünk ígért Palesztinával?« Ekkor jutott először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első ízben ekkor jöttek rá: »Szóval ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?« A németek első ízben fogták fel, hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát akarták, és el voltak szánva arra, hogy bármely áron megszerezzék”.[9] A Párizsban tartott trianoni béketárgyalások során a Szentszéket kizárták. A pápa tiltakozott a trianoni békét[10] létrehozó szerződés ellen. Bár a Szentszék diplomáciai tevékenységei kudarcba fulladtak, humanitárius lépései hatalmas méreteket ért el.
4.      A háború közepén
            Az 1916-os újév a megszokott módon kezdődött, de a szegénység nőtt. A március 15-iki ünnepséget rendező bizottság dr. Szekeres József elnöklésével március 3-án értekezletet tartott. A bizottsági tagok egyhangúlag úgy határoztak, hogy a megszokott keretek között való megünneplése a nagy napnak idén elmarad.[11] Mégis a nagy idők emlékét március 15-én délelőtt 10 órakor ünnepélyes szentmisét mutatott be dr. Szekeres József plébános fényes segédlettel a zsúfolásig megtelt kis templomban.[12] Nagyhét és húsvét nyolcadának templomi programja 1916-ban a régi beosztás szerint történt, a programot az újságban is leközölték.[13] A csíksomlyói pünkösdszombati Mária-búcsút június 10-én megtartották. A „Béke királynője” közbenjárását kérte a 20.000 zarándok, akik nemcsak közelről, hanem Háromszékről, Udvarhelyről, Gyergyóból és távolabbról érkeztek.[14] A pünkösd utáni idő csendes munkában telt addig, amíg Románia az Entent-tal augusztus 17-én alá nem írta a szerződést, hogy augusztus 28-ig hadba lép a területi ígéretek mellett, az eddigi szövetségesei ellen.[15]
            A határ mentén élők tudtak a románok mozgósításáról, mert a román hadsereg egységeit még 1916 nyarán a Kárpátok térségébe csoportosították. „Az Erdélyre támadó román erők, az általános tartalékcsapatokkal együtt a fegyveres erők létszámának 75 %-át tették ki. Az Erdélybe behatoló erők tényleges összlétszáma 420 324 fő volt. Az Averescu tábornok vezette 3. hadsereg (az összes erők 25 %-a, 6 gyaloghadosztály és lovasdandár) a Quadrilaterálban (Dél-Dobrudzsa), a bolgár határnál állt, az Erdélybe támadó csapatok hátát védve a 3. bolgár hadseregtől, majd a Mackensen német tábornagy által vezetett német-bolgár erőktől”.[16]

            „1916 nyarán nálunk felé nagy csend volt… Mindamellett kellett valami aggasztónak lennie a levegőben. Kó­sza hírek jártak, hogy Románia hátba akarja támadni egykori szövetségesét, a Monarchiát. Mikor I. Károly román király hirtelen meg­halt, az volt a híre, hogy az Entente-irányzatot képviselő Brătianu-k mérgeztették meg. Lelépett Petre P. Carp konzervatív és monarchia­barát kormánya. Ekkor akinek értékes holmijai voltak, igyekezett azokat az ország belsejében biztonságba helyezni – írja dr. Nagy András szemtanú.[17]
            1916-ban háborús hírek terjengtek ezen a vidéken – írja Jakab László kanonok –, s ezért bár törvényes rendelkezés jelent meg a terjesztőkre, mégis csendesen csomagoltak egyesek. Édesapám is a rendelet-ellenesek közé tartozott. Két ládát szerzett és csomagolni kezdett; az egyikbe ruhákat, a másikba fehérneműt. Sajnos a suttogóknak lett igazuk. 1916. augusztus 27-én este nagybátyánkat vártuk, nem érkezett meg. Édesapánk kint volt az állomáson, mi lepihentünk. A határon a vonat többet állt, s csak azután indult Palánka felé... édesapám várta édesanyám öccsét a gyimesi állomáson. Nem érkezett meg. Hazajött és mindannyian nyugovóra tértünk. Édesapámnak azonban föltűnt, hogy a vonat Palánkáról nem térhetett olyan hamar vissza, és ezért rögtön felöltözött és kiment az állomásra. Ott meglepően látta, hogy a Schüle nevezetű mozdonyvezetőt vérző lábbal vették le a masináról, mert a románok rálőttek a vonatra. A határról azonban visszahozta a szerelvényt. Közben itt-ott már lövöldöztek is mindkét oldalról a hegyekről. Édesapám riadtan jött és riasztotta a családot, menekülni kell! [18]
A csíkszeredai plébános ezt jegyezte fel: „Minden aggodalmunk mellett 1916 év augusztus 28-án derült égből derül villámcsapással jött reánk. Ép vasárnap éjjel volt. A lapok közlései, Főpásztorunk rendelete és a Főispán megkeresése alapján a szentbeszédben aggodalomra okot nem adónak rajzoltuk a helyzetet, sőt energikusan kikeltünk a betörési híreket terjesztők ellen, mindenki fellélegzett és mindnyájunkat teljes nyugalom szállott meg.
Éjjel volt 12 és 1 óra között. Kopogásra ébredtem fel. Öreg szakács néni kopogott és kérte, hogy bejöhessen a hálószobába. Azt hittem, beteghez kell mennem. A szakácsnő halk hangon, hogy a mellettem levő azonban alvó anyámat fel ne ébressze, jelentette, hogy a kántor- csendőrségi helyettesítő tudatja, hogy a románok ma este 9 órakor háborúba léptek, a határon lévő csendőrörsöket lefegyverezték és harcra készülve átlépték a határt. A csendőrség már pakol. Ezen hír úgy hatott rám, mintha csak egy gonosz álom volna. Hogy a háziakat meg ne zavarjam, egészen csendben felöltöztem és a helyben állomásozó Brigád parancsnokhoz mentem megkérdezni a hír valódiságról. Fájdalom igaz volt és közölte velem, hogy 24 óra alatt mindenkinek el kell hagyni a várost.
            Menekülni kell!!! Reggel a Főispán közölte, hogy a város lakosságának Debrecen, és Csík vármegyebelieknek Hajdú vármegye van kijelölve. (...)
5.      A menekülő Csíkszeredaiak
            „Szomorúan virradt ránk a hétfő. A hír villámgyorsan terjedt el, s már de. 10 órakor megkezdődött menekülő szekerek hosszú és szakadatlan sorban való elvonulása. Én a polgármesterrel, Dr. Ujfalussy Jenővel a brigadéros egyenes parancsára kedden reggel 9 órakor hagytam el a várost, itt hagyva mindent, amit szorgalmaimmal és takarékosságommal összegyűjtöttem, hogy aztán többé ne is lássam újra.
            Hétfőn éjjel kis cselédemmel a templomi értékeket és anyakönyveket egy bőröndbe rakva az udvaron elástam és a kis cselédet, hogy el ne árulhassa a helyet, menekülésbe is magammal vittem. Velem jött az édesanyám is. Post tot discrimina rerum - szeptember 5-én délután értünk Debrecenbe.”
            A román támadást nyomban elítélte Vasile Mangra erdélyi ort. érsek, Ioan I. Papp aradi, Miron Cristea karánsebesi püspökök a magyarországi és erdélyi ortodox hívekhez írt Körlevélben: „România – spre marea noastră durere – a călcat făgăduială de credinţă, a rupt peceţiile contractului în chip perfid, şi a ridicat arma asupra patriei noastre, asupra înălţatului nostru împărat şi rege şi asupra patriei noastre...” [19] „Románia – a mi nagy fájdalmunkra – hitben tett fogadalmát letaposta, hűtlen módon megtörte a szövetség pecsétjeit, és fegyvert emelt a mi hazánkra, a mi fenséges császárunkra és királyunkra és a mi hazánkra...”
            1916. október 9-én az 1. hadsereg előnyomuló részei a Hargita-Görgényi havasok gerincvonaláig hátrált ellenségbe ütköztek. A Tolvajos-nyeregről az Olt folyón túl Csíkszeredára szorították a román sereg szárnyoszlopát, amely onnan továbbhátrált a határig. „Maguk mögött hagyták a kifosztott falvakat, kirabolt, feldúlt házakat, olyan módon összetörve, berondítva, hogy azokban nem megszállni, de belépni sem lehetett. Nem egy helyen temetetlen halottakat találtunk a falu utcáján, akiket a megrémített lakosság eltemetni sem mert az alig kivonult románok után, akiket leütöttek vagy lelőttek, rendszerint mert nem értették a nyelvüket és emiatt nem tudták azonnal teljesíteni parancsukat...”[20]
            Másfél hónap alatt a román hadsereg kifosztotta a megszállt falvakat. Az otthon maradt férfiakat összeterelte, az erdőbe menekülteket kutyákkal vadászta. Az asszonyokat és lányokat sem kímélték. Csíkból, Gyergyóból ezreket hajtottak Moldvába, férfiakat, nőket és gyermekeket. Aki nem engedelmeskedett, azokat lelőtték, felakasztották vagy halálra verték. Lágerekbe gyűjtötték, templomokba terelték és megmérgezték.[21]
6.      A hazatérés
            Október 12-én vettük a hírt, hogy Csík megint szabad”.[22] Szekeres plébános október 17-én hazatért rövid időre: „Az elrejtett tárgyakat: az anyakönyveket és templomi értékeket sértetlenül megtaláltam és reverzális mellett az épp Szeredában levő 6-ik hadtest élelmezési hivatalának gondozására bíztam. Becsületes gondját viselték és végleges hazatérésünk alkalmával Csík-Szentmártonról felküldötték, amely figyelemért Balassa vezérkari ezredes régi barátomnak hálás köszönetet mondottam”.[23] A plébánia, a kántori és a harangozói lakás, valamint a gazdasági épületek a betörés idején földig égtek. A füstölgő épületek maradványát még Szekeres plébános október 17-én látta. Csíkban mihelyt véget ért a hadművelet 1917 tavaszán, a plébános és a város lakóinak egy része (1600) a szétszórtságból visszatért. Elszomorító a látvány. A piactér körül, a Kossuth utca, Vörösmarty és más utcák sorházainak itt-ott le nem dőlt falai és kéményei merednek az égre. Sehol egy emberi lélek, csak a Szent Kereszt templom árválkodik a tér nyugati végében. Jeremiásként siratja ékeitől megfosztott lányát, Csíkszeredát, amely most csupa rom és korom. A templom néma, megszólalni képtelen, tornyának hangja oda lett. Harangjait nyelvestől kitépte a háború. Már hívni sem tud, az elhagyatott özvegy búja szállta meg. A szép napokat látott Anya(szentegyház) könnyeiben fel-felsejlenek az élők s a holtak. Csak szánni lehet ezt a várost. Gyermekei odalettek. A hívatlan „vendégei” már elmentek. Ami maradt, az üszkös csatatér.
            A betörők kiűzése után Mailáth püspök Csíkba látogatott, onnan Bukovina felé ment. A népét szerető püspök amit látott, az mind a lelkébe vésődött. Ezért 1917. április 22-én körlevelet intézett Erdély szenvedő népéhez és a Székelyföld megsegítését kérte: „A román betörés Erdély határszéli helységeit, s főleg a katolikus hívektől legsűrűbben lakott részeket sújtotta igen érzékenyen. Csík és Háromszék megyék határ menti katolikus közösségei szenvedték át az első rohamok borzalmait. Az éjjeli álmából fölriasztott, vagy a mezei munka mellett meglepett nép egy részének annyi ideje sem volt, hogy a mindennapi életre legszükségesebb holmiját összeszedje. Futnia kellett, otthagyva otthonát, s otthonával mindenét. A menekülés a maga rendkívüli méreteivel, romlásaival anyagi és erkölcsi kárt okozott”.[24]
            A vigasztaló, atyai szó ezután sem maradt el, mindenhol megjelent, Gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök. Május 15-én, kedden este Csíkszeredába érkezett. 16-án bejárta a csíki frontot is és csütörtökön tovább utazott.[25] Úticélja Gyimesbükk, ahol a következőket írta a Domusba: „1917. május 17-én a … betörés után első ízben Gyímesre jöttem, hogy Gyimesbükkön tábori misét mondjak… Több száznak kiosztottam a bérmálás szentségét, pápai áldást adtam a jelenvoltakra, s előbb magyarul, majd németül beszédet intéztem derék csapatainkhoz és szövetségeseinkhez. A tábori kórházakat meglátogattam… Isten oltalmazza Erdély e szép végvidékét, s a derék hűséges csángókat; Rákóczy vára legyen ezentúl is intő jel az ellenséges szomszédnak: ne bántsd a magyart! Csíkgyímesen 1917.V.17. + Gusztáv Károly erd. püspök”.[26]
**
Dr. Szekeres József plébános, aki ha nem is építette meg a háromhajósra tervezett csíkszeredai templomot, de megörökítette a Domusban hívei menekülését és hazatérését, miközben fontos küldetését is teljesített, összetartotta híveit. Házbéres házban vezette a plébániát, a templomtól nyugatra levő hatodik épületben (Hargita u. 12. sz. – lásd a mellékelt képen), a Dávid Alajos-féle házban, udvar, kerítés, gazdasági épület és veteményes kert nélkül.[27]
A múlt erős gyökér, a jelen és a jövő belőle él!
Ezért állítottunk száz év után emlékjelet az I. és II. világháborúban elesett hőseinknek. Az emlékjel felhívása, katonáink közös üzenete nekünk: Emlékezzetek és küzdjetek azért, amiért mi életünket áldoztuk!
Hálás köszönet illesse a kiállítás megszervezőit: Daczó Katalint és Máté Klára Krisztinát, valamint Kiss Róbert hadtörténészt.
És nem utolsó sorban a kiállítás támogatóját a Polgármesteri hivatalt és a menedzsert Gyarmati Zsoltot.
**
E beszéd elhangzott 2016. szeptember 10-én a csíkszeredai Mikó-várban.
Dr. Darvas-Kozma József


[1] Szenti Tibor, Vér és pezsgő. Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból, Budapest 1988, 7–9. (a továbbiakban Szenti)
[2] Budapest története IV., Szerk. Gerevich László, Budapest 1973, 735.
[3] Szenti, 28–30.
[4] Prohászka Ottokár, A háború lelke, Budapest 1915, 28.
[5] Vö. Szabó Ferenc, Az első világháború hatása a népi életszemléletre, in: Régi és új peregrináció, I. Budapest–Szeged 1993, 339–340. (a továbbiakban Szabó)
[6] Giacomo della Chiesa (Genova, 1854. nov. 21.-Róma, 1922. jan. 22.), Szent X. Pius utódaként 1914. szept. 3-án XV. Benedek néven lett pápa. A törökországi örmények védelmére kelt, elsőkén ítélte el a genocidiumot. Ezért az örmények 1921-ben szobrot állítottak neki Isztambulban: „A háborús tragédia nagy pápájának... a népek, nemzetiségre vagy vallásra való tekintet nélküli jótevőjének”. 1917-ben az összes hadviselő felekhez fordulva javasolta a békekötést. MKL, I. 743.
[7] Freedman, Benjamin, Washingtoni beszéde 1961-ben, Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvű szöveget fordította Drábik János. http://tanulas.network.hu/blog/tanulas_klub_hirei/tortenelem-benjamin-freedman-washingtoni-beszede (letöltve 2013. júl. 21.)
[8] IV. (Boldog) Károly (Persenbeug, Ausztria, 1887. augusztus 17. - Funchal, Madeira szigete, 1922. április 1.) magyar király (ur. 1916-18), osztrák császár (I. Károlyként, ur. 1916-18). Habsburg Ottó főherceg és Mária Jozefa szász hercegnő fia; felesége Zita Bourbon pármai hercegnő. 1916. július közepén hazatért a galiciai frontról, a háborút kiegyezéses békével kívánta befejezni, amit eredménytelenül javasolt Bécsben. Augusztus 26-án az egykori szövetséges Románia, a Tiszáig való terjeszkedés ígéretében, hadat üzent a központi hatalmaknak. Szeptember és október folyamán részt vett a betört románok Erdélyből való kiűzésében. Sikertelenül próbálta rávenni II. (Hohenzollern) Vilmos német császárt (ur. 1888-1918) a megegyezéses békére. 1916. november 21-én Ferenc József halála napján (mint osztrák császár I. Károlyként) lépett a trónra. Magyar apostolic királlyá december 30-án koronázták meg Budapesten. 1918. november 11-én Ausztriában, november 13-án Magyarországon nyilatkozatban mondott le az államügyekben való részvételről (eckartsaui nyilatkozat). Svájci száműzetésbe ment. 1921-ben kétszer is megpróbált Budára visszatérni, de meghiúsították. Tatán feltartóztatták és az antant kiadatási parancsára október 26-án Tihanyba szállították. November 1-jén átadták az antant-megbízottaknak, akikkel a hó 19-én érkezett Madeira szigetére, Funchalba, ahol 1922. április 1-jén elhunyt. Ld. MKL, VI. 227–228.
[9] Freedman, Benjamin, Washingtoni beszéde  1961-ben, Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvű szöveget fordította Drábik János.
[10] Az I. világháborút lezáró nemzetközi jogi okmány, a Szövetséges és Társult (antant) Hatalmaknak a Magyar Királyságra kényszerített diktátuma. A trianoni béke diktátum a Közép- és Kelet-Európát gyarmatosító  Versailles-i békerendszer része, „egyenlőtlen szerződés” (diktátum), melyet a „népek önrendelkezési joga” propaganda szólama készített elő. Viszonosság és határidő nélküli kötelezettségeket parancsolt, és Európa közepén évszázadokra válsággócot teremtett, mely lezárta a hadiállapotot, de béketeremtés helyett megadta egy új háború indokait és céljait. MKL, XIV. 333–340.
[11] A március 15-i ünnepséget, in: CsL 10 (1916.03.8.) 3
[12] Március 15, in: CsL 11 (1916.03.15) 3
[13] A nagyheti és husvéti istentiszteletek, in: CsL 15 (1916.04.12.) 3
[14] A Csiksomlyói búcsú, in: CsL 26 (1916.06.28.) 1–2
[15] Raffay Ernő, Trianon titkai, avagy hogyan bántak el országunkkal,  Budapest 1990, 31. (a továbbiakban Raffay, Trianon)
[16] A román hadüzenet idején a 4 hadseregbe szervezett hadosztályok az alábbi módon helyezkedtek el: Észak-Moldvában, a Bukovinában álló 9. orosz hadseregtől délre a Prezan tábornok parancsnoksága alatt  álló román 4. (vagy Északi) hadsereg állt. Három gyaloghadosztályt és egy lovasdandárt foglalt magában. Csapatai a tölgyesi, békási, gyimesi, uzi és ojtozi szorosokban állottak. Ettől délre, Sinaia, Focşani térségében hely kedett el a Grainiceanu tábornok vezette 2. hadsereg, amely 6 gyaloghadosztályból és 4 lovasdandárból állt. E hadsereg éleivel a bodzai, tömösiés törcsvári szorosoknak fordult. A Culcer tábornok vezette 1. hadsereg (6 gyaloghadosztály és 3 lovasdandár) Nagyszebentől, Fogarastól délre, a határ másik oldalán állt, ékeivel a vöröstoronyi és szurdoki szorosokban. Egy hadosztályt a Duna völgyébe, Orsovával szemben helyeztek el. Ld. Raffay Ernő, Balkáni birodalom, Nagyrománia megteremtése 1866–1920, Budapest 2010, 179–184. A román támadást nyomban elítélte Vasile Mangra erdélyi ort. érsek, Ioan I. Papp aradi, Miron Cristea karánsebesi püspökök a magyarországi és erdélyi ortodox hívekhez írt Körlevélben: „România – spre marea noastră durere – a călcat făgăduială de credinţă, a rupt peceţiile contractului în chip perfid, şi a ridicat arma asupr patriei noastre, asupra înălţatului nostru împărat şi rege şi asupra patriei noastre...” Ld. Mureşan, Iulius, Episcopul Márton Áron, Cluj-Napoca 2008, 9.
[17] Nagy, Lót visszanéz, 34.
[18] Jakab László, A Gondviselő tenyerén, 10–11.
[19] Ld. Mureşan, Iulius, Episcopul Márton Áron, Cluj-Napoca 2008, 9.

[20] Szentkereszthegyi Kratochvi Károly, Főszerk. Erdélyi ezredek a világháborúban 1914–1918, Budapest 1941, 311.; Ferencz József, A román világban itthon, CsL 25 (1917.08.15.) 1–2.
[21] Bakos Antal szóbeli vallomása, amit unokáinak (Nagy T. Ildikó és jelenlétemben mondott el 1983-ban. Magas kort megért Antal bácsi, 94 éves korában hunyt el Gyergyóremetén, 1992. augusztus 13-án.
[22] Nagy, Lót visszanéz, 34.
[23] DHCs, 9.
[24] GyÉL, 2455/1917. III 17–19.
[25] Személyi hír, in: CsL 12 (1917.05.16.) 3.
[26] A csíkgyimesi róm. kath. egyház Domus Historiája 1865, 70. (a továbbiakban DHGyB)
[27] Füstös Istvánné Gál Elvira (1920-ban született) közlése 2013. május 19-én.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése