Beszéd Dénes Anna Szerénatestvér felett

Főméltóságú és Főtisztelendő Érsek Atya! 

Kedves gyászoló Szociális Testvérek! 

Kedves hívek! 

Nincs könnyű feladata annak, aki méltatni szeretné Dénes Anna Szeréna szociális testvér sokoldalú szolgálatát a 65 esztendőnyi szerzetesi élete folyamán. Őszintén, a csíkmenasági szülői házból kapott mély hittel viszonyult mindenhez, jóhoz, rosszhoz, börtönhöz és megpróbáltatásokhoz egyaránt.

Isten kegyelmének tartom, hogy itt földi porhüvelyének koporsója előtt, visszapillantásából idézhetek, amelyet pontosan 40 esztendeje, 1973 májusában írt, a vallásüldöző kommunizmus éveiben.  

Ebből idézek: „Uram, Te hívtál el magadnak fiatalságom hajnalán… „Jöjj az égi menyegzőre falusi, egyszerű kisleány.” – És én elindultam hívó szavadra, boldogan, lelkesen. Kigyúlt az égi fény, a kicsi piros mécses, a szívem. Elmaradt az egyszerű falusi ház, templomunk, a kert, a bükk, családom, ifjúságom, s lettem egészen a Tied.”

„Édesanyám meleg, derűs lelkén át ismertem meg Istent, a vallást. Egyházunk szent énekeit tőle vettem át. Nem sejtették még akkor ők sem, hogy kinek nevelgetik e törékeny leánykát… Édesapám erős hite, szigorúsága, egyházias gondolkodása nagy hatással volt reám. Még ma is ott zsong lelkemben a gyermekkor mély benyomása, amikor a Roratéra lámpásokkal mentünk egyes sorban. Édesapám ölébe vett s úgy törtettünk a nagy csíki hóban. A jéghideg csíki templomban édesanyám térdén ülve hallgattam naponta a szentmisét. Ki tudná elmondani azt a sok belső élményt, amely a nagyböjt folyamán gyermeklelkemen végigjárt… A Virágvasárnapok körmenetes, ünnepi hangulata, Nagypéntek gyásza, szomorúsága. Aztán a hagyományos „határkerülés” Húsvétvasárnapján. A feltámadás allelujás énekeitől visszhangzott a határ. Ilyenkor egy szív, egy lélek volt az egész falu, az Isten népe úgy ünnepelt, mint egy nagy család.”

Már a gyermekkorban megérintette a hivatás. Szülei többször próbára tették, hogy meggyőződjenek elhatározásáról. 1945. április 25-én elvitték Csíksomlyóra, ahol a Szűzanya oltalmába ajánlották, majd átadták a Szociális Testvéreknek. 1948. május 16-án elérkezett életének legboldogabb napja, ezt több alkalommal hangsúlyozta, főleg a fiatalok előtt, amikor hivatalosan is beiktatták a testvéri közösségbe, amelyet egész lelkéből szeretett, utolsó leheletéig.

Meggyőződése állíthatom, mindvégig jelmondatának szellemében – ,,Ecce ancilla domini! Íme az Úr szolgáló leánya!’’ – a szolgálat és szeretet jegyében igyekezett beállítani életét.

Már a Szent Mihály plébániai közösség megbecsült tagjaként meghatódva nyomatékosította: Bár a történelmi körülmények miatt keveset tudott megélni a Társaság közösségi életéből, ő mindig a Szociális Testvérek közösségéé maradt.

Meggyőződésem szerint hitünk mélysége a legnehezebb megpróbáltatások idején mutatkozik meg. Ilyen körülmények között bizonyított, igazi hitvallóként Krisztus mellet Szeréna testvér is.

Mindannyiunk számára mély értelműek vallomásának sorai. „Akkor kezdtem mélyebben megérteni, mit is jelent a Krisztus-követés. Istenem, mennyire irigyeltem azokat, akiket meghívott az Úr a keresztútra. Aztán vágyam teljesedett és megkezdődött a második, a keményebb noviciátus… Itt aztán az Úristen maga oktatta lelkemet az igazi lényeglátásra. Sokszor elmondogattam sötét cellámban:

Isten veletek, színek, fények,

én már csak lelkemmel nézek;

nem zavarnak árnyak, ködök,

minden leegyszerűsödött.

Nagy hálával és szívesen gondolok erre az időre, mert a 25 évből 15 számkivetésben telt el. Hányszor tapasztaltam a jó Isten gondviselő szeretetét! A sok külső és belső szenvedés közepette szövögettem a terveket és hittem azt, hogy még megadja az Úristen azt a kegyelmet, hogy szolgálhassam az Egyházat.”

Milyen igazi szerzetesi alázatosságról tanúskodnak az írása végére jegyzett szavai:,,a fenti sorokat elöljárói felszólításra, az engedelmesség jegyében, 1973-ban írtam. Szeréna Testvér.”

Honnan volt benne a lelkierő? Az imádságos életből és az Úr Jézus iránti nagy szeretetből. Viselte a különböző börtönök kegyetlenségeit, a hat éves ítéletet. Különösen a csíkszeredai női börtön volt a legkegyetlenebb, a nagy hidegek és a durva bánásmód miatt.

Külön fejezetet nyitott Szeréna testvér életében az 1960-as év, amikor Erőss Lajos apostoli protonotárius, a későbbi nagyprépost atyával egyszerre kerültek a Bărăgan-i kényszerlakhelyre. Most Erőss atyának a Szeréna testvérről írt jellemzéséből idézek: ,,Itt sokat szenvedett a nagy hidegek és viharok miatt, de lelke lett az ott élő papi közösségnek és civileknek. Szívesen dolgozott egy novíciával az állami gazdaság gyümölcsösében. Ugyanakkor nagyon súlyos rákbeteget ápolt, aki ott meg is halt. Minden testi-lelki megpróbáltatás ellenére a négy év a szolidaritás ideje volt. Egymást támogattuk fizikai munkákban és lelkiekben. Mindannyian önálló életet éltünk a magunk szalmaföldes, kis vályogkunyhójában. Vasárnap és ünnepnapokon közösen vettünk részt a szentmiséken. A milícia ellenőrizte életünket, és havonként egyszer az államvédelmi szervek kihallgattak.”

„1964 áprilisában, nemzetközi nyomásra, vége lett a kényszerlakhelyi büntetésnek. Ez számára szabadságot, de munkanélküliséget jelentett. Meg kellett tapasztalnia a nincstelenség, munkanélküliség lélektanát. Ilyen körülmények között is, a börtön megbélyegzettségével a szívében, bátorkodott foglalkozni az egyetemi ifjúsággal és azokkal az egyetemista lányokkal, akik hivatást éreztek lelkükben az elkötelezett életre, amikor ez a kommunista elnyomás miatt újabb börtönnel járhatott volna. De a legnagyobb titoktartás mellett tette, hogy az utánpótlásról gondoskodjék. Így születtek meg lassan a fiatal utódok. Közben meg kellett keresnie a kenyerét és így a nyugdíjéveit is biztosítani.”

Szeréna testvér hősies odaadással 1985 júliusától 2004 novemberéig, 19 éven keresztül ápolta Erőss Lajos atyát, annak haláláig.

„Ennek a megfeszített áldozatos életnek forrása az Úr Jézus volt, akit ő nagyon szeretett. Az imaéletben gyakorolta a belső imát, a szeretetnek az imáját, az örökkévalóság imáját, amely az üdvözült lelkeknek imája, a legteljesebb szemlélődő kapcsolat a Szentháromsággal, a csodálat és szeretet kapcsolata. Ez az imamód formálta benne az apostoli lelkületet. Minden embert meg akart téríteni és az Úr Jézushoz vezetni. Sokat szenvedett lelkileg attól, ha látta az emberek hűtlenségét. A börtönben elviselt szenvedései után is, a nyílt egyházüldözésben is tele volt a lelke a Társaság iránti szeretettel. Szabadságának újbóli kockáztatása árán is gondolt az utánpótlásra és ebben az irányban tevékenykedett a legnagyobb diszkrécióval. Ebből az áldozatvállalásból sarjadt az utánpótlás első csoportja. Mindez az Úr Jézus és az egyház iránti nagy szeretetből forrásozott. Ez a szeretet determinálta későbbi munkáját is, amikor a kolozsvári Szent Mihály-templomot gondozta. Tisztán tartotta, díszítette és megvalósította a csodálatos, modern szentsírt. Itt is kifejezést nyert művészi érzéke. Idegen, vallásos turisták is megcsodálták.”

„Az Úr Jézus kezébe vette lelkét, és a sok bántás között is belső világossággal tüntette ki. Testi-lelki szenvedésekben edzette meg. Gyenge fizikai alkata arra determinálta, hogy teljesen összeomoljon, de Istentől kapott erős akarata átvezette a nehézségeken. Erényei közé kell sorolnom a nagy hitet, szeretetet, hűséget, állhatatosságot, amellyel kitartott a beteg mellett. Ezt az áldozatos munkát sohasem tudom megköszönni, amíg élek, imádkozom érte, hogy gyöngeségében erősítse meg, tegye nagy szentté, hogy legyen a mindenkori szociális testvéreknek áldozatos példaképe. Bár az ápolás és gondozás nehéz munkája, valamint a gondozás sokirányú fáradtsága szívinfarktust és agyvérzést okozott, mint a felebaráti szeretet és a hősi áldozat jegyeit, arra kérem a jó Jézust, hogy hátralévő életét tegye szabaddá és nagyon boldoggá. Igaz, Szeréna testvér a mennyben szeretne boldog lenni. Az utóbbi időben, a fennt említett betegségekkel megterhelve, mindennapi imája lett: Hozzád vágyódik lelkem, én Uram, Istenem! „

Itt most, temetésén, úgy érzem, ezen szerény búcsúztatást legtalálóbban  a Szeréna testvér mély értelmű, akár tanulságosnak is nevezhető, imájával fejezhetem be: Uram, te tudod, hány vihart átélt a kicsi mécses, hogy várták, hogy a fény kialszik, de Te megőrizted széltől, fagytól, s kezedből mindig csordult az olaj. Most nézd, Uram, a sok szenvedéstől kristályedény lett a szívem, s túlcsordult lelkem olajától a mécses ég szelíden, csendesen. Már esteledik s lassan az élet tovatűnik, és én annyi jó és rossz után virrasztok a nagy éjszakában, reménnyel telt szívvel, hogy eljössz gyermeked után. Félve kérdem: Menyegzős házad küszöbéhez, Uram, elért-e életem? Behívsz-e örök lakomádra, lelkem Jegyese, Istenem? Amen.

Kolozsvár, 2013. november 18.                                            Kovács Sándor, főesperes-plébános

+ Dénes Anna Szeréna testvérről