2013. 01. 19.

Remeték Magyar- és Oroszországban


A honfoglaló magyar nép már a Kaukázus vidékén találkozott a kereszténységgel.  Ezt igazolják a honfoglalók sírjában talált leletek is. A Kárpát-medencében pedig a régészeti leletek és az írásos források arról tanúskodnak, hogy a latin rítusú kereszténység a hun-avar-székely nép közt, ha megfogyva is, de fennmaradt, akik a latin rítusú kereszténységhez tartoztak. A kereszténység meggyökerezésében döntő fontossággal bírt, hogy a magyarság oly kultúrkörből jött Európába, melynek népei meglehetősen tiszta istenhittel rendelkeztek. A lovas nomádok hit dolgában türelmesek voltak és nem zárkóztak el a lelkek megmentésére törekvő nagy vallások elől. Az új hit befogadásának viszonylagos gyorsaságát az istenélmény rokonságán kívül főként azok a hatások magyarázzák, melyek a magyarságot a 6. századtól kezdve egészen a tervszerű térítés-szervezés megindulásáig megszakítás nélkül érték. A magyarságnál a szeretet vallásának átvétele nem jelentett olyan nehézséget, mint a pogány germán népeknél, ahol a harcot istenítették. A 10. század közepének félnomádsága átmenetet teremtett a „keresztény módra” való élet végleges szervezéséhez. A 10. századvégi magyarok nagy részének keresztény voltát megerősíti Luidprand cremonai püspök krónikája, miután a magyarokkal egy éven át állandó érintkezésben volt: „gens hungarorum videlicet christiana...” azaz „a magyar nemzet nyilvánvalóan keresztény”. A 10. századi laza kereszténységnek Szent István komoly keretet, vagyis egyházszervezetet adott. 
A remeték jelenléte Magyarországon a magyar keresztény egyházszervezéssel egyidős. Már Szent István király idejében sokakban kialakult az Isten utáni mélységes vágyakozás. A bencés rend megújulási törekvésének egyik formája lett a remetéskedés. Az országalapítás idején élt (Zurawek) Szent András és Szent Benedek bencés remete a Vág mentén, akiket István királlyal, Imre herceggel és Gellért püspökkel egyazon évben, 1083-ban avattak szentté. A pálos rend őket tiszteletbeli tagjainak tekintette és mindig fehér pálos ruhában ábrázolta. Szent László idejében élt Boldog Vác a Duna partján, Visegrád közelében, ahonnan a Pilis erdejébe menekült. Szent István hívására Gizella királyné rokona, Szent Günther remete (+1045, Prága mellett), 1015-ben jött először Magyarországba. Az ő kezdeményezésére, István király megalapította a bakonybéli remeteséget. Ennek felvirágzását és vonzását sejteni lehet abból a tényből is, hogy nem kisebb ember, mint Imre herceg nevelője, Szent Gellért, a későbbi csanádi püspök,  1023-ban ide vonult hét évre. Itt böjtölt, imádkozott és dolgozott. A 11. század elején a szerveződő magyar egyházat és szerzetességet megérintette a remete életmód. A remete életideálok Magyarországon új ösztönzést kaptak. Erre az életvitelre buzdíthatta a híveket Salamon király példája is, aki előbb keletre a kunok közé ment, hogy segítségüket kérje. A magyar krónikás hagyomány szerint Salamon eltűnése nem halálát, hanem a keresztény szentség irányába fordulását jelentette, és ezentúl mint remete élt. Állítólag Kálmán király idejében Magyarországon is látták. 2010-ben jelent meg Lamásch József brassói plébános kézirata, amely összefoglalja a város és kerület plébániáinak történetét 1352-1815-ig.  A Cenk-hegyről szólva írja: „Erősen hiszem, hogy Salamon magyar király a szerencsétlen bolgár csata után az 1090-es években a hegyek alatti barlangokban húzódott meg mint remete. A nép máig is emlegeti „Salamon szikláit”. Oroszországban is éltek magyar remeték, akiket az orosz ortodox egyház szentté avatott. Ők kezdetben Szent Vlagyimir nagyherceg fiának, Szent Borisznak testőrei voltak: Magyar Szent György vértanú (+1015), akinek két testvére remete lett. Az egyik Magyar Szent Mózes (Mojsze Ugrin, +1043), aki Borisz halála után a Kijevi barlangkolostorban, a másik testvére Novotorgi Szent Efrém (+1053k) remete pedig Novgorodban élt. 
A remeték egyenként vagy kisebb csoportokban leginkább domb és hegyvidéken, barlangokban, források közelében telepedtek le, formális alapítás nélkül, hogy alkalmassá váljanak arra, hogy Istennel találkozzanak és gondviselő szeretetében éljenek. A lelkük mélyén fakadt titkos vágy késztette őket a magány keresésére, melyben fenségesen nyilvánult meg nekik az, akit zajos környezetükben hiába kerestek, maga az Isten. Elvonulva a világ szeme elől, kezdetben a maguk és társaik lelki üdvének munkálásán fáradoztak. Gyakran társultak, hogy segítsék, buzdítsák egymást és együtt imádkozzanak. Szentnek tartott életük miatt sok hívő és vezető ember fordult hozzájuk tanácsért. Azon nem kell csodálkoznunk, hogy maguk után alig hagytak emléket. Nem emeltek jelentős épületeket, könyveket nem írtak. Ima, virrasztás, istentisztelet, elmélkedés, böjt és testi munka töltötte ki életüket. Halálukkal hamarosan nyomuk veszett. Volt, ahol egy nevesebb vagy szentéletű remete köré gyülekeztek a többiek. Ezzel nagyobb lendületet adtak a remete-szerzetesi mozgalom kialakulásának.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése